Ez egy interjú, amelyet valószínűleg amerikai tangósok készítettek a 2000-es évek elején Carlos Gavitóval, a legendás tangótáncossal. [A fordítás az enyém, szögletes zárójelben a saját megjegyzéseim.]
"A tangó egy megosztott pillanat"
Carlos Gavito gyakran mondogatta ezt az óráin. A költői stílusú táncost a (kihalófélben lévő) "milongérók" korának egyik utolsó jelképeként tartották számon. Avellanedában, Buenos Aires egyik külvárosában született [ha az ember kimegy a városból Tres Esquinasnál, ott kezdődik Avellaneda], professzionális táncos karrierje 1965-ben indult. Az interjú készítése idején a "Forever Tango" show-val turnézott a világon, Floridában élt, és gyakran utazott New Yorkba, ahol a DanceSport stúdióban volt vendégtanár. Az interjút egy New York-i kávéházban adta 2001-ben. [2005-ben hunyt el, Buenos Airesben nyugszik.]
- Hogyan kezdett tangózni?
- Igazából sosem tanultam tangózni. A tangó az argentin kultúra részét képezte, és amikor gyerek voltam, divatban volt. Amikor hét éves voltam, elkezdtem lejárni a városom, Avellaneda sportklubjának kosárlabda-pályájára, ahol hetente háromszor tangó "praktikát" tartottak. Akkoriban a férfiak egymással gyakoroltak. Az idősebbek a fiúkat a nő pozíciójába állították, és így gyakorolták a lépéseket. Mondtak, hogy "gyere, fiam, állj ide, a lábadat tedd ide, és most ide" és új lépéseket és megoldásokat próbálgattak. Szóval az elején csak egy test voltam, de odafigyeltem a lépésekre, és amikor tizenöt éves lettem, elkezdtem ugyanezt egy fiatalabb fiúval. Akkor én jöttem, hogy gyakoroljam a lépéseket. Akkoriban nem voltak tánciskolák, nem volt televízió, szóval egy hozzám hasonló fiú napközben focizott, késő délután pedig tangózott. - Szóval tizenöt éves kora előtt nem gyakorolhatta a lépéseket? [a step-et lépésnek, illetve figurának fordítottam mindig értelem szerint]
- Nem, és nem mehettem milongákra.
- Mi vette rá, hogy visszajárjon ezekre a praktikákra?
- Mindig nagyon odavoltam a zenéért. Amikor tizenöt voltam, mindenki rock and rollt hallgatott és táncolt, de a klubok a városomban még mindig tangót játszottak. A tangó mindig ott volt. Kezdettől fogva mindig tetszett a tangó, annyira szépnek találtam a zenét, és mindig is akartam táncolni; nem szakmaként, nem fellépésként, hanem társasági eseményként. Egyébként professzionális táncosként mindig megkülönböztetem a társasági tangót és a színpadon előadott tangót. Az egyiknek semmi köze a másikhoz. A színpadi tangó célja, hogy eladják a jegyeket, a társasági tangó a saját örömszerzésre való. Ezért nem értettem soha a ganchókat és a rúgásokat a társasági tangóban. Mindig világossá teszem a tanítványaimnak, hogy nem tanítok ganchókat. Csak akkor csinálnám ezt, ha professzionális táncossá szeretnél válni és egy meghatározott koreográfiát akarnál tőlem megtanulni, akkor megteszem, tanítok ganchókat. De a társasági tangóban nem. Erről határozott véleményem van.
- Mi alapján döntött úgy, hogy professzionális tangótáncos lesz?
- Ez sokkal később történt, amikor 23-24 éves voltam. Jazzt táncoltam és balettórákat is vettem. Először jazztáncos lettem, aztán egy barátom, Eduardo Arquimbau (a Gloria és Eduardo párosból) megkeresett. Egy tévébemutatót raktak össze és olyan emberekre volt szüksége, akik tangósok voltak, nem csak egyszerűen táncosok. Tudta, hogy én tudok tangózni és leültünk beszélni. Sosem fogom elfelejteni, egy kávézóban találkoztunk a Corrientesen ahová egyébként be szoktunk ülni egy kávéra vagy egy italra. Mesélt erről a show-ról, és én azt mondtam, próbáljuk meg, nézzük meg. Elkezdtünk gyakorolni egy klubban és egész jól ment. Egy "Así canta Buenos Aires" (Így énekel Buenos Aires) című műsor lett belőle. Aztán csináltunk még egyet "Yo soy Porteño" (Porteño, azaz Buenos Aires-i vagyok) címmel. Körülbelül három és fél évig dolgoztam vele együtt. Szóval, anélkül, hogy észrevettem volna, lassan visszatértem a tangós gyökereimhez. Aztán Eduardo, Gloria és én elkezdtünk milongákon fellépni. Ezeken a milongákon heti négyszer léptünk fel trióként. Később Eduardo létrehozott egy nagy show-t, ahol én voltam a vezető táncos. Amikor Eduardo turnézni ment Japánba és Közép-Amerikába, én gondoskodtam a show vezetéséről. Amikor végül visszatért, úgy döntöttem, már önállóan megyek a Kolumbiai Tangófesztiválra Anibal Troilo zenekarával. Mielőtt tovább mennénk, szeretném megemlíteni a tanáraimat. Megígértem, hogy mindig meg fogom említeni őket: ellentétben sok más táncossal, nekem nem a táncot, hanem a tangót tanították. Az egyik tanárom Julián Centeya volt, költő volt és a legjobb tanár. Ha meghallgatják a "Café Dominguez"-t, aki az elején beszél, az Julián. Ő volt a legjobb tanárom, mert belülről tanította a tangót. [Centeya tangóköltő volt, a tanárt Gavito nyilván átvitt értelemben érti.] A másik tanár, akit szeretnék megemlíteni, az Miguel Caló. 1963 körül dolgoztam vele és a zenekarával. Így mondta, "hallgasd a zenét, most táncolj Raúl Berón hangjára, táncolj a hangjára, csak a hangjára, most táncolj a zongorára". Úgy vezényelt, mintha én is egy zenész lennék a zenekarban. Megtanította, hogy megértsem, hogyan hallgassam a zenét és mit hallgassak. Ők voltak a tangótanáraim.
- Ma már nincsenek ilyen tanárok?
- Nincsenek. Ma, amikor az emberek tangóznak, azt látod, hogy minden ember rohan lépéseket, figurákat csinálni. Soha nem lenne szabad sietni a lépésekkel, élvezni kell, amint csináljuk, legyen tartós, élvezzük ki. Gyakran mondom ezt, amikor tangózom; annyira élvezem azt a lépést, amit éppen csinálok, hogy azt akarom, maradandó legyen. Mint amikor gyerekek voltunk és öt centavót kaptunk, hogy fagyit vegyünk rajta, lassan nyaltuk el, próbáltuk a legtöbbet kihozni belőle, mert tudtuk, hogy ha a fagyi elfogy, nincs több! Szóval nem akarok rohanni, hogy befejezzem a lépést és elkezdjek egy másikat. Szerintem sokkal érdekesebb lépni egyet, aztán megállni, anélkül, hogy tényleg megállnál, inkább csak, mintha szünetet tartanál, és nem csinálni egy kicsit semmit, élvezve a pillanatot, és aztán folytatva valami mással. Azt hiszem, a legtöbb ember azért siet, mert nem tudják, hogyan ne csináljanak semmit, és ez a legnehezebb. Még ha a táncod nem koreografált, az alaplépést akkor is tanultad, azt, amelyik egytől hétig megy [itt Gavito valószínűleg a nyolcas alaplépésre gondol, talán a kezdő hátralépés nélkül]. És akkor azt gondolod, hogy meg kell csinálnod az egészet. De mi van akkor, ha valaki előtted van, vagy melletted, és nem tudod befejezni? Valójában a lépés soha nem ér véget, egy három perces lépés az egész tánc.
- Ezért tesz olyan nagy különbséget a társasági tangó és a színpadi tangó között?
- Igen, mert a társasági tangóban a zenével és a partnereddel táncolsz. Ez is olyasmi, amit az embereknek meg kellene értenie: hogy a kapcsolat közted és a partnered közt nem személyes. [Itt connection-t, kapcsolatot mond, de később úgy tűnik, hogy mélyebb értelemben érti, ezért lejjebb már kötődést írtam.] Ami személyes köztetek, az az, hogy mindketten próbáljátok a zenét cirógatni a lábatokkal.
- Le tudná írni az ideális tangópartnerét?
- Az ideális tangópartnerem... hát, jelenleg egyértelműen a fellépőpartnerem, Marcela Durán. Jó páros vagyunk, szavak nélkül megértjük egymást, nem kell beszélnünk, nem kell próbálnunk. Mindenki megpróbálja teljesíteni a saját szerepét, én vezetek, ő követ. Néhány lánynak elege lesz a követésből, és a férfiszerepet akarják táncolni, mondván, hogy az szórakoztatóbb. De én azt mondom, hogy még arra sincs elég időd az életben, hogy jól követni megtanulj. Szóval én azt javasolnám ezeknek a lányoknak, hogy inkább tanuljanak meg jól követni.
- Úgy érzi, hogy Marcela és ön között kémia van, hogy ugyanazokat az érzéseket osztják meg, amikor egy tangót táncolnak?
- Ez egy gyönyörű kérdés. Tudod, még ha más ötletünk, felfogásunk, érzésünk van, akkor is hasonlóan gondolkodunk. Amit elkapunk, az a hangulat. Nem olvassa a gondolataimat, én sem olvasom az ő gondolatait, de valahogy ugyanazt a hangulatot kommunikáljuk egymás felé. Marcela és köztem nincs személyes kötődés, barátok vagyunk és táncpartnerek, de a lelkünk kommunikál, nem kell beszélnünk. Szóval, most úgy érzem, az ideálommal táncolok, de valójában az ideálomnak nincs arca. Ő egy álom arról, amit a valódi életben szeretnék, de az ideálnak nincs arca. Tudod, amikor tangózol, egy kicsit az életedből tényleg bele kell tenned. Ha az életed táncolod, jobban táncolsz.
- Mi tesz valakit jó tangótáncossá?
- A jó tangótáncos az, aki hallgatja a zenét.
- Tényleg ez az egyetlen feltétel?
- Igen. A zenét táncoljuk, nem a lépéseket. Aki azt állítja, jól táncol, sosem arra a lépésre gondol, amit legközelebb meg fog tenni, amivel foglalkozik, az az, hogy kövesse a zenét. Figyelj, festők vagyunk, a zenét festjük a lábunkkal. A zenész egy hangszeren játszik és az ujjait, a kezét használja. A táncosok a lábukat [itt jábujjat mond, ez vicc, vagy a lábra gondol].
- Volt olyan az életében, hogy a tangótanítás nehéz volt?
- Igen, mert a tangó nem mindig volt divatban. Hogy eljussak arra a pontra, ahol most vagyok, az évekbe tellett. Most nagyon keresett vagyok, és élvezem ezt, mert hosszú időt töltöttem a tangóval. Azt hiszem, megérdemlem. Már táncoltam, mielőtt a tangó népszerű lett, és nem azért lettem táncos, mert divatos volt. Néhány táncos néptáncosként vagy flamencósként indult, és amikor a tangó üzleti siker lett, elkezdtek tangózni. Én nem. Én tangóztam, amikor nem volt divatban, és akkor is, amikor politikailag veszélyes volt [itt az 1955 és 83 közötti katonai kormányzatokra gondolhat, amelyek gyakran a perónizmus időszakával azonosították a tangót, és igyekeztek időről-időre különféle közvetett eszközökkel korlátozni]. Szóval megérdemlem, amit elértem. Az évek alatt értem el.
- A legtöbb ember itt [Amerikában] nem érti a tangók szövegét. Gondolja, hogy elveszítenek valamit azzal, hogy nem értik a dalokat?
- Nézd, ez egyszerű. Amikor fiatal voltam, Bill Haley-t hallgattam. Nem tudtam angolul, de meg tudtam mondani, hogy a dal vidám, szomorú, vagy romantikus. A szövegek a tangóban és az énekhangok nagyon világosak, és lehet hallani, hogy romantikáról, nosztalgiáról vagy szomorúságról szólnak. Még akkor is érzed, ha nem érted a szöveget. Még egyszer, a dal, a zene hangulata az, amire fontos figyelni. Például sosem értem, hogy ha például valaki Miguel Calóra táncol, miért csinál ganchókat, ha a tangó a szerelemről szól. A gancho agresszió, miért egyezne bele a nő ebbe az agresszióba, ha a zene a szerelemről szól?
- Kiről akarja mintázni a táncát?
- Nem is annyira kiről, hanem miről. A példám a macska mozgása lenne. Amikor a macska mozog, látod a mancsait és minden egyes izmot. Lassan mozog, de mindig ugrásra kész, nem tudod elkapni. Tetszik, amikor lassan mozog, van egy ritmus a lassú mozgásában, gyönyörű megcsodálni, és azt hiszem, minden táncosnak meg kellene próbálnia utánozni.
- Melyik a kedvenc tangója?
- Ezt nehéz megválaszolni, mert már olyan régen táncolok. Egy időben a "Quejas de bandoneón" volt, máskor a "Chiqué", a "La ultima cita", és a "Yunta de oro" is. Nagy szerelmem Pugliese zenéje, különosen a "Pata ancha". Az egyik kedvenc tangóm a Café Dominguez, mert az elején hallható a "keresztapám", Julián Centeya. Szeretem Miguel Caló tangóit is, mindet. Szeretem Raúl Berón hangját, és Alberto Podestáét is. Szeretem Pugliesét és Ricardo Tanturit. De nem vagyok Biagi vagy Canaro nagy rajongója. Ezek nem az én tangóim. Biagi a 60-as évekből való [itt talán a késői felvételekre utal] és nem tetszik a ritmusa, túlságosan az ütemet követi. Azt a zenét szeretem inkább, ami eltávolodik az ütemtől, puhább, lágyabb, akár lazább. Nem szeretem az erős jelzéseket és hangsúlyokat a zenében. Azokat a tangókat szeretem, amelyek inkább álomszerűek, mint a repülés.
- Fel tudja idézni a legjobb pillanatát a tangóban?
- Ez olyan nehéz. Istenre esküszöm, minden tangót élvezek, amit táncolok. Ezért van az, hogy ha elmegyek egy milongára, nem táncolom végig az egész estét. Néhány kiválasztott tangót táncolok [tangót mond, amiből nem derül ki, hogy az egész tandára gondol-e]. Ami a lényeg, hogy mindig jól táncoljak. Ha elfáradok, leülök és nézem a táncot, mert inkább ezt csinálom, mint hogy rosszul táncoljak. A zene inspirációjára táncolok. Szükségem van az inspirációra. Szóval, előbb szükségem van a megfelelő zenére, és aztán meg kell találnom a megfelelő partnert. Ha nem sikerül a megfelelő partnert megtalálnom, nem táncolok. Szóval lehetetlen, hogy felidézzem neked a legjobb tangópillanatomat, mert nekem minden tangó a legjobb pillanat.
- Találkoztam néhány emberrel, akik úgy gondolták, hogy ha nem vagy argentin, nem tudsz tangózni.
- Azt hiszem, ők már az alapoktól tévednek. A tangó a bevándorlók zenéje volt a saját országomban is, szóval a tangónak nincs nemzetisége, az egyetlen útlevele az érzés, és mindenkinek vannak érzései. A szenvedély az számít. Ha szenvedélyes személyiség vagy, jobban táncolsz. Van egy olyan félreértés, hogy ha a táncos sok figurát ismer, akkor jó táncos. Szerintem ez tévedés. Ez csak azt jelenti, hogy az illetőnek jó memóriája van. Inkább azt a tangót szeretem, amit úgy táncolsz, hogy közben élvezed a pillanatot, mert akkor látom, hogy a partnerem becsukja a szemét. Mert ős is élvezi.
- Sajnos nem lehet mindenkivel becsukott szemmel táncolni.
- Igaz. Találkoztam olyan lányokkal, akik azt gondolták, hogy be kell csukniuk a szemüket ahhoz, hogy a tangó jó legyen. Ez is félreértés. Akkor csukd be a szemed, ha úgy érzed; amikor kényelmes, nem azért, mert kell, vagy mert úgy jobban néz ki. A bizalom is fontos. Marcela jól mondta a videómban [a videó itt nincs meg]: amikor a partnereddel táncolsz, közel vagytok, és a tánc nagyon sokat sugalló. De ahogy mondtam, ez nem személyes, ez az, amire a zene inspirál. Az ölelés személyesnek tűnik, de valójában a zenét öleljük át.
- Miért lesz néhány embernek annyira a szenvedélye, már-már megszállottsága a tangó?
- Ha visszamegyünk a tangó kezdeteihez, a tangót úgy fogalmazhatjuk meg, mint egy érzést, egy "sentimiento"-t, amelyre táncolsz. Szóval, amikor elkezdesz táncolni, nem egy lépéssel kezdesz, hanem egy érzéssel. Ezért gondolom, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint a többi táncos. A többi táncos lépéskombinációkon megy végig, a tangó improvizált, minden elemében improvizált, nincsenek lépéssorok. A tangóban nem foglalhatják le a figyelmedet a figurák, ki kell fejezned az érzéseidet, miközben a zenét hallgatod. Egy mérföldről ki lehet szúrni azt, aki éppen a következő lépésen gondolkodik. Az a táncos pedig, aki a zenét követi, együtt mozog a partnerével. Egyként mozognak. Az amerikai angolban van egy világos kifejezés: "it takes two to tango", két ember kell a tangóhoz, Miért nem a cha-cha-chához, vagy a szvinghez? Miért a tangóhoz? Mert a kettőből egy lesz.
- Utolsó kérdés. Hogyan szeretné, hogy visszaemlékezzenek önre, mint táncosra?
- Csak egyféleképp: hogy őszinte voltam a táncommal.
(Forrás: http://web.ics.purdue.edu/~tango/Articles/Gavito.pdf, a fotó eredeti készítőjét nem találtam meg)
Comments