Párizs után hazafelé, mielőtt a vattacukorfelhők elnyeltek alattunk mindent, rácsodálkoztam, milyen szépen látszik még mindig a középkori településszerkezet, templom, házak, focipálya, földek, és mintha egy külön felelős is lenne azért, hogy a mezők, fű- és haragoszöld, szürke, világos és sötétbarna, milyen árnyalatban és éppen ívelt vagy szögletes vagy ezek keveréke mintázatban kövessék egymást, és visszaemlékeztem arra, amire egyszer az utcán sietve gondoltam Argentínában, és még a lány szavára is mellettem a gépen, megyek haza, hogy mit jelent otthon lenni és nem otthon lenni.
Az eltévedés a legjobb alkalom az ilyen gondolatok megszületésére, nem tud az ember jó helyen leszállni a metróról, ha nem tudja, mi a jó hely, mindenesetre meglett az irány és egyenes vonalban sietve haladtam a cél felé, felszerelés egy pár tangócipő egy hátizsák egy gyorsan vásárolt (epres) jégkrém, szóval hogy jó itt lenni, de nem azért jó, mert én is kicsit dél-amerikaivá válok ettől, nem vágyom arra, hogy vegyek egy termoszt és egy mate csészét és azzal együtt nem érezném inkább otthon magam, hanem hogy magyarként jó itt menni az utcán, megtanulni a nyelveket, odafordulni és figyelni, kérdezni az embereket a tüntetésről vagy bármiről, és ha itt maradnék, akkor is saját magam szeretnék lenni. Hogy alapvetően a nyelvben van otthon az ember, elsősorban a sajátjában, és ott jó lenni, és úgy lesz igazán értékelhető és értékes az összes többi is. Hogy akik hazajöttek Magyarországra, azoknak az első okuk mindig (sokszor, ne legyen kinyilatkoztatás), az, hogy a gyerekük magyarul tanuljon az iskolában. És persze a nyelv nem csupán szókincs meg nyelvtan, hanem kultúra és szokások is, illetve aztán vissza ezek lenyomata a nyelvben; van, hogy az itt nőttem fel anyaföld a nagy kötőerő, és persze ott vannak a váltás vagy többes kötődés lehetőségének dilemmái, épphogy nem elvenni akarom senkitől a saját értelmezését, csak a magamét megosztani, azt, hogy milyen érzés volt menni az utcán, miközben az epres jégkrém (ára 35 pesó) gyorsan fogyott.
Idáig eljöttél (a gondolat fűzésében) mondom magamnak, most felül és alul is kék az ég, közte felhők meg a repülő, adnak enni a gépen, lőhetnének lentről második világháborús légvédelmi ütegek, ahogy próbálok óvatosan és pontosan fogalmazni írás közben, szóval a másik inspiráció (az utca után), az, amit a lány mondott, megyek haza, és egy csomó „haza” jut eszembe egyszerre, milyen volt hazamenni az iskolából kis koromban a füves térségen át, szállok-repülök, milyen volt a hosszú lépcsőn felfutni a Hollandi útról (felfutni, ez fontos, kettesével-hármasával szedve a lépcsőket, amíg itt futva megyek fel, addig rendben van minden, tényleg ezt mondtam, tizenhat évesen), milyen volt hazamenni öt percre (kettő) gyalog az egyetemről a Kecskeméti utcába, ahol régen a nagymamám lakott és aztán így tovább, többszörös vágóképek, itt ülök a gépen, és ha a lány megkérdezte volna, hogy hova megyek haza, ezért lettem volna zavarban, mert nem egy darab hely jut eszembe, egyszerre mindenhova, ezért olyan szívszorító az egész, minden korábbi saját magamhoz és mindenkihez ugyanott.
Comments