Mondjuk azt, hogy nem voltam az a diszkós arc. Nagyon ritkán elmentem ismerősökkel. Ilyenkor felöltöztem úgy, ahogyan elképzeltem, hogy a diszkóba fel kell öltözni, és benn, szemüveges fiú, egyfajta intellektuális érdeklődéssel szemléltem a táncteret. Táncolni nem tudtam, ez, fogalmazzunk így, nem segített. Legnagyobb sikerem leírása a következő. Egyszer eljutottunk, teljesen tisztázatlan körülmények között, hajnalban egy igazi szeletelős technós helyre. Az egyik veterán csak nézte, nézte az ottani teljesítményemet, végül így szólt: mindezt drog nélkül? Az igen.
Buenos Airesben a garázsban, a vidéki diszkóban meg az elit diszkópalotában is van tangó, csak meg kell találni. Legyen a diszkópalota a La Viruta, jó, egy művház pincéjében van, de hatalmas belső tér, modern hang és fénytechnika, óriási bár és színpad. Ez a pökhendiségig laza Horacio Godoy birodalma, aki egy végtelenül profi vállalkozást talált fel, az amúgy is éjszakai milongák utáni végállomást, ahová mindenki átmegy levezetni, ahol hajnali háromkor kezdődik az igazi élet, és a reggel közeledtével medialunast szolgálnak fel a megfáradt közönségnek, akik talán csak a hajnali nap sugaraival fognak kimászni az utcára.
A hihetetlen csavar a történetben az, hogy a hagyományos Buenos Aires-i tangóélet ezt a helyet is belakta. Azt képzeltem, hogy itt aztán tényleg mindenki huszonkét éves tangó-rocksztár lesz, és nem. Itt is beviszik a tortát a milongára születésnapot ünnepelni. Az öregek rendes viaszosvászon sakktáblán fabábukkal sakkoznak az egyik sarokban. A szálfatermetű, fehér hajú milongéró az elektrotangó zenére a legszebb és legelegánsabb technikával ropja. Mondjuk ő van itt egyedül öltönyben, de a tudás tiszteletet parancsol. Ő pedig közlekedik az örök tangózenében, hiszen pontosan tudja, hogy a gépi ritmus melyik 30-as évekbeli klasszikusból lett kiemelve. Egy rozmárbajszú késő ötvenes fickó olyan nuevó trükköket csinál, hogy fellépésnek elmenne. És persze, rengeteg a fiatal, a láthatóan a munkából jött színpadi táncostól a huszonéves csajokig és srácokig, külföldiek, argentinok együtt.
Miguel di Genova pörgeti az erreket a színpadon, nevéből ítélve olasz bevándorlók leszármazottja; ő megcsinálta a fordított vándorlást és argentin mérnökként Barcelonában telepedett le, itt létrehozva az Otros Aires zenekart, akik ugyanúgy megénekelték a céltalan (Sin Rumbo) lődörgést Buenos Aires utcáin, mint a barcelonai kavalkádot, ahol a kapucsengőkön a kasztíliai nemesi nevektől a kínain át az argentinig, a marokkóitól értelemszerűen a katalánig mindenféle megtalálható.
A diszkópatkány, az én vagyok, az utópia pedig az, hogy amit itt a tánctéren látok, az nem egy szürke maszlag, hanem egy csomó önállóan érvényes stílus, vagy inkább: sok személyiség egymás mellett, akik végül is mint ugyanazt a nyelvet beszélik, a tangó nyelvét, legfeljebb más akcentussal és hangsúlyokkal. Nem is belovadás, nem is párhuzamos társadalmak, de egy generációkon és stílusokon átívelő egyezség a zenében és legalább abban, hogy nem megyünk egymásnak a tánctéren, illetve próbálunk nem egymásnak menni.
Comments