Lakóhelyünk az Ecuador és a Paraguay utca sarkán található, itt ülök egy tetőteraszon zöld növények, száradó lepedők, egy emeletes ház, kék ég és felhők társaságában. Mint minden ismeretlen helynél, itt is mindig az a kérdés, hol vagyok, mihez hasonlít ez. Hol Párizs, hol Belgrád, hol Pesterzsébet, hol Keszthely jut eszembe – a növényzet, a levegő illata mindenképp valamilyen nyaralást idéz. Ami a legmeghatározóbb első élmény, hogy nyüzsgés van, élet, és az élet kaland, akár az utcán kell átkelni három (egy elfelejtett, egy régi és egy új) útépítés között, akár feltölthető bkv-kártyát kell venni, ami hol van, hol szokott lenni, de nincs, mindenhol más áron árulják (vagy árulnák, ha lenne), illetve van, ahol jár hozzá színes tok (zöldből többféle) tíz pesóért. A rendszer az összevissszaság, és ami szép az egészben, hogy mindebben csodálatos emberek hihetetlen nyugalommal és kedvességgel élnek, válaszolnak a kérdésekre, nyugtázzák, hogy a kérdésedre van vagy nincs megoldás, a szerelő jönni fog, ma vagy holnap, mindenre mindenki válaszol nagyon pontosan és szépen mondott argentin mondatokban, szóval káosz van, és mindebben nagyon nyugodt emberek élnek, elismerve, hogy ez van.
Voltunk tangózni, egy kicsi tradicionális milongán, és jártunk az egyik nagy tangóiskolában, a DNI-ben. Az iskola egy pici emeletes épület sok zölddel és színessel, kicsit mint otthon a Casa de la música a Vas utcában, csak nem áll a tükör előtt Bicsár János este kilenckor tíz másik fanatikussal, helyette fiatal, tündérien pontos argentinok találhatóak. Jó a zene és kicsi helyen használható mozdulatokat tanítanak, funkcionális, kényelmes táncot, ami pontosan illeszkedik ahhoz, amit a milongán láttunk – mindenki közeli ölelésben táncol, soha, még a legnagyobb zsúfoltságban sem ütköznek össze a párok, és ha az európaiak és az öreg argentinok is a tánctéren vannak, akkor, bár az európaiak formára letáncolják az argentinokat, a szemeket a rutinos rókák vonzzák, akik valószínűleg már akkor is itt táncoltak, amikor én még a fikcionális csattogó lepkét húztam magam mögött a csepeli óvodában. Persze ez az első milonga, és biztos látunk még fiatal argentin szalontangóstól kezdve nuevós tornacipős varázslókat, de az első benyomás jó, a milongaszervező odajön, mondja utitársnőimre utalva, hogy szemezzenek nyugodtan a férfiakkal, amikor legközelebb felnézek, már mind táncolnak. Bailás muy raro pero lindo, furcsán de nagyon csinosan táncolsz, mondja egy argentin hölgy, és még kapok néhány bókot, ami igen jól esik. Nézem a táncokat és az jut eszembe, kicsit úgy vagyunk mi ezzel a tangóval, mint Márai a polgársággal, hogy mi nagyon akarunk tangózni/polgárok lenni, a nyugatiak/argentinok meg csak úgy polgárok/tangóznak, ez tényleg nem versenyszám, kikapcsolódni jönnek a milongára és néhányan nagyon tudnak táncolni, csak az meg az én szememnek nagyon furcsa, muy raro, de szép.
Közben ülök itt, a nap lemenőben (otthon este tíz lehet), hallok buszokat (rengeteg busz van, de tényleg, mind megy valahová sok emberrel), dudálást, de nem az a nagyvárosi nyüzsgés, talán az alacsony épületek miatt, hanem inkább mint egy nagyra nőtt külváros, egy autómosó és egy eklektikus zsalugáteres palota egymás mellett, mellette egy élhetetlen nyolcemeletes és egy félbehagyott építkezés.
A tüntetést kell még elmesélnem, nőnap alkalmával a forradalmi baloldal hangulatát idéző tömeg che guevarás zászlókkal, dobokkal és megafonokkal a Plaza de Mayóra vonult a dolgozó nők jogaiért tüntetve, mindenki fiatal és lelkes, ezrével mennek különféle zászlókkal a dobok utcahossz elhangzanak és így ritmusuk összehangolódik, diákok, aktivisták, megyünk a tömeggel, elhihető, hogy itt valahogy más tempóban és hangnemben zajlik a politika, hogy itt mindenféle ideológiák alatt puccsok és zavargások alakították az életet, estámos en la calle, az utcán vagyunk, ez a visszatérő kezdőmondata a rigmusoknak, és ezután jön, hogy miért, és ez az utcán vagyunk nekem nagyon dél-amerikai, és az meg nagyon argentin, hogy a diktatúra alatt is hallatták a hangjukat a Plaza de Mayo anyái, akik az eltűnt emberek miatt tüntettek. A vezetett, alárendelt nő a tangóban, persze.
Közben egyre sötétebb lesz, nem tudom, mik mennek az utcán, volt tegnap egy benzinkút csupa kukásautóval a milonga mellett, halkan brummog a város, alig látok. Nemsokára indulunk táncolni.
(Köszönet az első félmondatért Papp Gábor Zsigmondnak, ezt ő Buenos Aires-i blogjában olvastam.)
Comments