Vannak a nagy szerelmes számok a tangóban, amelyeket nem lehet akárkivel letáncolni, igazából semmit sem lehet akárkivel letáncolni, mert a férfi a zenéhez választ nőt és fordítva a nő férfit, és pontosan meg lehet mondani, zenekar szerint, hogy Biaggit és Di Sarlit, Tanturit és Troilót kivel lenne jó táncolni, esetleg még azt is, hogy milyen ruha legyen a lányon/férfin, jó, ez túlzás, és aztán van Pugliese, a nagy szerelmes számok, ami minden esetben kölcsönös ajándék, és ez teljesen független attól, hogy a két ember a való életben szerelmes-e vagy fogalmilag szerelmes lehet-e egymásba, ahogy ezek a zenék megszólalnak, mindenki megáll egy pillanatra belül és komolyan körültekint, hogy akkor ezt mégis most kivel, és még a nem táncolók is egyfajta méltósággal figyelnek, szóval ekkor történt, hogy a szép lány a terem másik végén boldogan visszamosolygott, és mutatta, hogy jön máris, csak még felveszi a cipőjét.
Az Esta noche de Luna Osvaldo Pugliese 1943-es felvétele, énekli Jorge Maciel, úgy tolja bele a hangját a zenébe, mintha operát énekelne, amit csinál, azt nem csinálta utána senki, beleértve saját magát, figyelemmel arra, hogy a rengeteg élő fellépés végletekig kihasználta a hangszálait, és egy évtizeddel későbbre hangja már jelentősen megkopott, de itt még tisztán és teljes terjedelemben szól a hangja, 3 perc 42 másodperc hosszú a felvétel, a lány veszi a cipőjét, én illedelmesen intek, hogy ne siessen, sőt vissza is ülök a helyemre, mert nem akarom egyfajta vizsgabiztosként végigkísérni, amíg elkészül, soy una estrella en el mar, egy csillag vagyok a tengerben, amely megállt az égen, hogy megfürödjön a szemeidben.
Mélységes mély az idő kútja, ne nevezzük inkább feneketlennek, kérdezi nem pont ezekkel a szavakkal, de én így emlékszem, Thomas Mann a József és testvérei elején, és én rácsodálkozom a pillanatra, Jorge Maciel énekel, a lány mosolyog, állni látszék az idő, bár a szekér haladt, ezt jól idéztem még a sulinet szerint is, nézek szép szemekkel a Buenos Aires-i éjszakában, és hosszú másodpercekig ámulok az élet tökéletes metaforáján; nyilván az történt, amit már az elején lehetett gondolni, hogy fog, mire egymás elé keveredünk a lánnyal, para amarte y morir, hogy szeresselek és meghaljak, pont ezekkel a szavakkal véget is ért a dal.
Azt hittem, argentin vagy, néz csalódottan a lány a bemutatkozás után, és itt megértem a dalban megénekelt abismos, mélységek igazi értelmét, meg azt is, hogy sin amor ni fortuna, azaz szerelem és szerencse nélkül; a zöld színű salida, tehát kijárat felirat nem szerepel a dalban, de én azt keresem, de nem, nekem itt még az argentinoknak támasztott elvárások mellett táncolnom kell, a színész, amikor sírni kell, de nem tud, akkor érezhet ilyet - aztán kicsit még vidám is lesz az egész, sem tragédia, sem komédia – végül pedig, ami marad, az a felfüggesztett pillanat az emlékeimben, amikor milyen jó volt, hogy vártuk egymást.
Comments