Menekült-útlevél

Kinyitom a szemem. Még mindig a repülőtéren állok a sorban. Ellenőrzik a papírokat. Várok. Becsukom a szemem. Erre riadok fel: „milyen ritka, hogy valaki menekült-útlevéllel…”. Kérik a papírokat. Beözönlünk egy homályos terembe. Menekült. Milyen régen hallottam ezt a szót. Valamikor ez jelentett valamit. Valami méltóságteljes dolgot. Egy menekült van a teremben: előttem lehetett a sorban. Nem figyeltem. Ki lehet az? Menekült. A genfi egyezmény, a személyében politikai vagy más oknál üldözött, a háborús övezetből jövő menedékes. Ellenőrzés, kikérdezés, interjú. Egy valódi menekült. Ki lehet az? Szétnézek a kis teremben összezsúfoltan várakozó embereken. Keresem. Meg kell találnom. A szőke fiatal lány? Ő nem lehet a menekült. A szelfiző ázsiaiak? Ők sem. Nő kisgyerekkel. Megnézem a könyvet, amit a gyerek olvas: „Avec Peppa á l’école”, tehát Peppa malaccal az iskolába. Hallgatózom. Magyarul: „Vigyázz a könyvre. Kérsz még csokit?” „Nem.” Keresek tovább. Meg kell találnom a menekültet. Két fekete göndör hajú sustorog a sarokban. „Mondtam neki, hogy ne csináljon marhalábszárat, de hát tudod, milyen.” Odébb megint fekete haj, szögletes szemüveg. Ezek olaszok. Mit kell csinálni? Hogy lehet megtudni? Gondolkodjunk tisztán. Ott, az az egyedül az ablak mellett álló középkorú férfi. Meghatározhatatlan arcvonások, ősz haj. Egyetlen csomagja egy bőr kézitáska, mintha csak a sarokra ugrott volna le cigarettát venni. Egy életem, egy halálom. „Hi, are you… azt hallottam, hogy egy menekült van az utasok között, és ez nagyon… ez nagyon érdekes. És azt gondoltam, esetleg ön…” „Én nem vagyok menekült. Én belga vagyok.” Belga. Gyanakodva nézem. Elkezdünk sorban felszállni a gépre. A kisgyereknek valaki ad egy banánt. Az ázsiaiak mögém kerülnek. A belgát (belgát?) elveszítem szem elől. Nagyon gyorsan távolodunk valahonnan. Kétszázhúszan vagyunk a gépen. Valaki közülünk menekült.