Ülünk a vendéglőben az asztalnál, édesapám szemben, és azt veszem észre, hogy már a negyedik családi történetet meséli, de nem úgy, mint aki csak úgy sztorizgat, hanem mintha a nukleáris apokalipszis holnap elkövetkezne, és neki mindenképp tovább kell adnia, hogy valaki jegyezze meg és írja le, figyelj fiam, nem írtad meg a Jánost, de igen, de nem, nem azt a Jánost, hanem akire én gondoltam Jánost, a (hú, és itt bonyolult rokoni kapcsolatok következnek), na őt, és akkor az a történet vége, hogy azt mondta a János apunak, jólvan fiam, menjél kecskét legeltetni, de máris ötvenhatban vagyunk, amikor a család eldöntötte – már jött a teherautó, hogy viszik őket a határra – hogy maradnak, Pillerék elmentek, de aztán a Piller meghalt, de nem azért, és mindenki biztos tele van ilyen történetekkel, hordozza a történeteket, és a végén két generáció után már csak a kulcsszavak maradnak, kecske, tehénke, revolver, pálinka, mondom, hogy nem lehet ezt így, hiszen végtelen történet van és meg kellene magyarázni a hátteret meg kihagyni a nehezen megmagyarázható részeket, és látom, hogy ez a kifogás nem igazán jó, de nem szomorúság lesz a vége hanem még történetek, és akkor másnap kitalálom a megoldást.
1984-ben húsvétkor apu írt egy rövid írást a (ma már nem létező) Csepel újságba rólunk, a családjáról, és én is szerepelek benne. Én ezt most egy az egyben bemásolom ide. És aztán – cserébe? válaszul? én is elmesélek egy történetet apuról rendesen (már ahogy én megértettem), a csirke történetét.
„Mai tojásfestés
Nagy volt a készülődés. Családom minden tagja a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, saját festésű tojással köszöni meg a húsvéti locsolók látogatását. Elő a tojásfestéket! De melyik lábost válasszam? Mert ugye, nem mindegy, hogy a dicséretes munka végeztével a teflon bevonatú – az anyóstól kapott! – lábost dobom-e a kukába (mert a festék holtbiztos, hogy mindent beborít, és levakarhatatlanná válik), vagy pedig a kidobásra szánt pléhfazekat. Főzés közben négy darab tyúktermék elreped, használhatatlanná válik. Feleségem, aki romantikus lélek, elhatározza, hogy temperafestéket használ. Fehéret. Ettől kis rángatózásba kezd az állkapcsom. Lányom – ő már a modern kor szülötte – kettős vállalkozásba kezd. Előbb a hagyományos festéklapoktól lesz fülig maszatos, később patikus módjára öntögeti az elkészült remekekre az ecetet, merthogy az a rögzítőszer. A kék festék láttán a fiam közli, hogy ezt a színt keresi a szomszéd a Zsigulijához! A konyha közben úszik a szagoktól, lányom a maradék tojás egy részével a sarokba vonul. Ügyeletes udvarlója számára R-GO feliratú tojást készít – piros olajfestékkel. Odavan az ötlettől, és az anyját „cikizi”, aki – szerinte – vakolatot készít az amúgy is fehér tojásra. A dolgok húsvéti hangulatot árasztanak. Fiam – mert nálunk egyenjogúság van – egy elcsent tojással a szobájába vonul. (Ecsettáljai és festékei láttán szörnyű gyanúm támad.) Feleségem közben befejezi egyetlen, de remek művét: rusztikus bevonatú tojásán félkörívben felragasztott száraz virágbokréta látható. (Első díjas lenne egy dadaista kiállításon.) A lányom vihog, és az ecetet az olajfestékbe önti. Ettől én teljesen kész leszek. S ekkor diadalittas üvöltéssel a fiam jelenik meg az ajtóban. Nyakig festékes, egyik kezében az ecset, a másikban egy jobb napokat látott tojás, és gyönyörű betűkkel ráírva: K. L. G. gyújtógyertya.
Vártuk a locsolókat.”
Szóvalhogy a csirke. Tolnán lakott, úristen, ki lakott Tolnán, az én dédnagymamám lehetett, és ötvenhat vagy más ínség miatt segíteni kellett a családot, aki akkor Keszthelyen lakott, nem is csirke, hanem tyúk, szóval tizenévesforma édesapámra bízták, hogy Tolnáról, négy átszállással (itt konkrét városnevek következnek, Székesfehérvár is benne van, miért kellett arra menni, nem tudom) szóval hogy ne csak a koffert vigye magával, hanem a tyúkot, tyúkcsirkét is, mégiscsak tyúk lesz az. Mindenesetre itt és most tanúsítom, hogy apu a tyúkot a szatyorban táplálta, adott neki enni és inni, bitang meleg volt és négyszer kellett átszállni (Sárbogárd? Szenkirályszabadja? nem, az egy másik történet) szóval vitte a csirkét a szatyorban, és a megállóknál, de Györökön biztosan, leszállt, hogy a karos kúton, és itt nyikorgó hangot ad hozzá és mutatja, ahogy le kell nyomni, hogy jöjjön a víz, szóval a kútból adott vizet az állatnak, hiába ugyanakkor, mert Keszthely állomásra érkezve a lény, a csirke, kimúlt, nem lehetett hazahozni, hazavinni, az állomás melletti tárolóban hagyódott, hagyta édesapám. Hogyanhogy lehetne ezt megmagyarázni, nem is annyira a családnak (ha ezt anyád megtudja!), hanem annak, aki a tyúkot küldte az ínség idején, legyen az, írjunk neki csak annyit, „jó volt a tyúk”. És lőn.
És őriztük a hazugságot, sokáig őriztük, de most, 2017-ben kipattant.
Az érintett szereplők közül nem él már senki, a tyúk sem, csak édesapám.
Comments