Idén nyáron leszek negyven éves.
A negyvenes évek indulása egy hagyományos kezdőlépés az argentin tangóban, leírása a következő. A nő a tánc kezdetekor a tánctér szélén, a szélének háttal áll, előtte a férfi. Ha most a férfi elindulna előre, akkor kigyalogolna a nővel a tánctérről, aminek semmi értelme. Ezért a férfi (esetleg egy kis hátralépés után) balra oldalt lép, majd kilencven fokkal befordítja a nőt táncirányba, és onnan indulnak együtt tovább. (Ennek különféle variációi vannak.)
Azért akartam elutazni, hogy legyen ezen az évfordulón valami, ami tovább visz az életemen. Van munkám, jól egyedül megélek. Kicsit hátraléptem a nőkkel, a táncirányig nem kavarodtunk el, különféle hosszabb-rövidebb variációkat csináltunk, amelyek önmagukban szépek és érvényesek voltak, három lépéstől öt év időtartamig, a lezárás paradától ocho cortadóig már nagyon megy.
A repülőgépen ülök, illetve nem, ez szemenszedett hazugság, mert még Montevideó felől a buszon vagyok, szóval a repülőn fogok lenni ülve amikor ezt befejezem, vagy még előtte, teljesen mindegy. Először elviselhetetlennek tűnt hazamenni, ugyanakkor azt sem láttam, miként vagy hogyan maradhatnék Dél-Amerikában, vagy mi jóra vezetne mindez. Semmi értelme hazaérve mély depresszióba zuhanni és szomorkodva várni, míg az ember lelke utoléri magát, gyalog átúszva az Atlanti-óceánon. Annak sincs semmi értelme, de alapja sem, hogy bármire felvágjak a hazai tangó-éjszakában, mondván, hogy megjártam Buenos Airest; aki itt egyetlen órán vagy milongán részt vett, az tudja, hogy a csendes megilletődés a maximum, amit megengedhetek magamnak, és csak az vígasztal (kicsit), hogy az otthoni tanáraimat ugyanígy szétszedték darabokra itt, mint engem, legfeljebb egy másik szinten. (…) Dolgozom majd, csinálom a dolgomat, figyelek. Ez nem valami rezignáltság, inkább önszuggesszió. Örülök annak, hogy egy csomó érzékenységet tudtam megmutatni magamból az íráson keresztül, így vagy úgy lehet, hogy folytatom (nagyon óvatos vagyok bármilyen ígérettel, ezt megtanultam, érzem a biztatást, de higgyétek el, így könnyebb). Van egy lelkiállapot, amit itt sikerült néha elérnem, egy teljesen önazonos és könnyű állapot, ezt szeretném megőrizni és előhívni tudni néha otthon is, próbálok emlékezni, hogy mi az, ami ezt lehetővé tette.
Az emberek… a metrón tülekedve belekacsintani a másik szemébe, és a másik visszamosolyog, ezt meg fogom próbálni otthon is, legfeljebb hülyének néznek, teljesen mindegy, hogy vissza fog-e mosolyogni (bár örülnék), jó érzés kicsit többet adni magamból, közben pálmafák a busz (a repülő?) ablakából. A no hay problema (semmi gond), ami nem azt jelenti, hogy csúnya szó következik leszarom a problémát, hanem azt, hogy nincs jelen, nincs belőle a problémából, a helyzetet tejesen feszültségmentesen is meg lehet oldani, nem azt jelenti, hogy nem kell valamit csinálni, hanem azt, hogy nem a problémázás a lényeg. Ez jó, még ha ilyen coelhós mentsdmegmagad szövegnek tűnik is. No te preocupes, ne aggódj, mondják, amikor látszik rajtam az aggódás, mert nem rendeltünk innivalót és szabadkoztam a pincérnél, nem volt aprópénzem a tisztítóban, ilyenek, bármiért jól tudok aggódni.
– A varázslás ideje lejárt, mindenki siet, hogy hazaérjen a bálból. A kesztyűs nyuszi botladozva fut el Alíz mellett, kavarognak a kártyalapok. Nézz a szemembe. Kövesd az ujjamat. Ne akard jól csinálni. Nincs tökéletesség. Rontsd el. Hagyd. Engedd. –
A napsütés (a napsütés módja, avagy hogyan süssük meg a napot), a medialunas, az itteni tangóórák, reggel az utca, a száguldás a buszon, a feliratok, a tüntetések hangulata, annyi minden fog hiányozni. Nem tudom, visszajövök-e, szeretnék, de nem gondolkodom most ezen. Ezt a salida de las cuarentast, a negyvenes évek indulását akartam megtanulni. Jó tanárok voltak. Megyek haza.
Comments