A tangó története tele van nosztalgiával, a 30-as, 40-es évek Buenos Airese, az aranykor zenéi, maguk a számok pedig egy még régebbre visszarévedő nosztalgia, régen (mikor lehetett a régen? 1925-ben? 1909-ben?) milyen jó volt, amikor szerettél, és most (tehát az aranykorban) milyen rossz, éshogy a legjobb akkor volt, amikor még megvolt a Café Dominguez a régi Corrientesen (de már nincs!), és persze vannak történeti feljegyzések meg emléktábla meg minden, hogy a Café Dominguez tényleg létezett, de az igazán fontos a visszavágyódás marad, aminek ez a kávézó is a szimbólumává vált. Amikor nem a szerelmet, hanem a várost siratjuk a tangóban (vagy a város iránti szerelmet), annak az egyik nagy mestere Angel D’Agostino zenekara, megörökítve a külvárostól való búcsút (Adiós arrabal), a Buenos Aires-i utcasarokokat (Esquinas portenas), a Café Dominguezt, és egy távoli, a térképen nem is jelölt negyedet, a három utca vagy sarok találkozásáról elnevezett Tres Esquinast.
Úgy volt, hogy az utolsó szabad délutánon hazautazásunk előtt én, civilizált európai ember múzeumba fogok menni, Latin-amerikai (modern) művészetek múzeuma, isten bizony nagyon rendesen megterveztem és el is indultam a buszmegálló felé (szokásos felszereléssel tangócipő hátizsák epres jégkrém haladok) és ekkor (eközben) történt az, hogy megszöktem magam elől. Elszabotálta valaki (én) a múzeumot, az ellenkező irányú buszra szállt fel, nem véletlenül, szándékosan, fittyet hányva a kötelező kultúrprogramnak. Néztem, hogy nem veszi-e észre valaki, de nem, már mentem is (vitt a busz) a magam elől is eltitkolt felfedező útra, hogy mielőtt hazamegyek, megkeresem a Tres Esquinast, a negyedet, ami nincs rajta térképen, de ott van a dalban, yo soy del barrio / de Tres Esquinas, a hármassarok-negyedből való vagyok, és nekem oda kell mennem.
Busz végállomásig, átszállás, metró végállomásig, vasútállomás. Építészet, mint a Nyugati, csak alacsonyabban, tizensok vágány, oldalról besüt a nap, megvilágítja a kavargó port, vonatok, ajtó a nagyvilágra, Willy Fogg kalandjai és Regensburg Hauptbahnhof, szabadság. Lehet, hogy innen el lehet jutni Mar del Platába vagy Bahía Blancára vagy hú még bárhová… Sajnos nekem egyetlen délutánom van és egyetlen megállót megyek, ki a város határába, de akkor is, kaland, átlépem a kordont, kérdem, hogy melyik út megyen itt Budára, a jegyárus átfogó mozdulattal maga mögé mutat, kiválasztok egy szimpatikus vágányt, rá pár percre beáll egy vonat, belül tök sötét van.
Állok a tömeggel és akkor, egyetlen pillanatra, tényleg félni kezdek, nem volt olyan szabály vagy eligazítás, hogy nekem egyedül a külvárosba igyekvő tömeggel fel kell szállnom egy kifelé induló vonatra a világ végén, mondom, belül fény semmi, az emberek nem tűnnek veszélyesnek, de sokan vannak, egy életem, egy halálom, betömörülünk, közben feloltják a villanyt. Zakatolunk kifelé, ember ember hátán, nekik ez a zakatolás a napi rutin, kimenni az akár több órányi távolságban lévő külvárosba minden nap és bejönni minden nap, senki nem akar kirabolni, pont senkit nem érdekel, hogy itt vagyok, kiszállok az első megállónál, külvárosi gyárnegyed, a többiek zakatolnak tovább.
Soy de ese barrio de humilde rango, márminthogy ebből a szerény környékből való vagyok, énekli a dal egészen gyengéd romantikával, ahol akácként virágoznak a csinos kötényes lányok (azaz munkásnők), ahol a langyos éji levegő forgatja a muskátli leveleit és a teliholdas éjszakában alszanak a szekerek a fatelepen, las chatas del corralón. Játszótér, autómosók, emberek a házuk előtt az utcán kiülve, ezeket már nem a dalból idézem.
Kérdem, hogy ez volna-e a Tres Esquinas, persze, tudom, hogy ez az, méterre tudom a könyvből a három utcát, ott állok a kereszteződésben, ott kérdezem meg, de akarom hallani valakitől, hogy igen. (Van is a sarkon egy tangóshow-fellépőhely, bár láthatóan nem illik a környékbe.) Az emberek furcsállva néznek. Nem ismerik fel a nevet. Néhány próbálkozás után rá kell jönnöm, nem hívják már így a negyedet. De igen, figyelj, van itt egy kocsma, az a neve, Tres Esquinas. Oda a hatvanas-hetvenes években olyan focisták jártak, hallod – egyik nap még itt volt, másnap már a németek ellen játszott a tévében! Leülök egy padra, nézem a haza siető embereket, a mindenhol járó buszokat. Szóval ilyen a legendák sorsa, lesznek belőlük másik legendák.
Nem haragszom. Annyira szép és annyira hétköznapi az egész, ilyennek kell lennie. Találok egy buszt, ami visszavisz, egy órát utazom majd a külvároson, később a csillogáson át vissza haza. A tangó, a finom bőrtalpú cipők surranása a tökéletes parketten, ruhaköltemények – erre táncolunk, a gyárnegyed történetére.
(Ezt is már itthon írtam. Ez volt az utolsó utazás vissza.)
Comments