Nem hívom fel az aktivista lányt, bár itt van a neve és a száma is a telefonomban, mégiscsak látogató vagyok itt, és nincs pontos fogalmam az argentin politikai rendszerről, többszöri nekifutás és magyarázat és utánaolvasás után is csak a nevek kavarognak a fejemben, perónisták, kirchneristák, macristák, radikálisok, kommunisták, juszticialisták, az autentikus szocialista párt, amit valószínűleg meg kell különböztetni a nem autentikus szocialista párt(ok)tól, külön a nemzeti szinten elismert és a huszonnégy különböző tartományban bejegyzett pártok, szóval nem tudom, a lányt felhívva kinek a zászlója alá állnék, de elmegyek, mert aznap van az egyik legfontosabb ünnep, emléknap az igazságért és az igazságosságért, az 1976-os katonai puccsot követő hétéves diktatúra 30 ezer áldozata tiszteletére.
A metró. A metrón tömeg van. Nem, ez olyan, mintha azt mondanám, hogy a metrón néhány ember lézeng. Szóval az ajtóban állok befelé, széttárt kézzel, fellapulva háttal az ajtónak, egyfajta nagy ölelésbe fogva benn az összes embert, semmi hely sincs, mindenki a lehető legszorosabb közelségben mindenkivel, a mellettem csókolózó párral mintha én is csókolóznék, az arcom a többi ember arca mellett, és mégis, senkinek a vonásai nem rezdülnek, illetve nem, valaki mégis megjegyzi, a legnagyobb nyugalom mellett, hogy kicsit sokan vagyunk a metrón.
Egy rendőrrel találkozom. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek rendőrök, egy rendőr mindenesetre kikap egy fiút a metrón kifelé a lépcsőn, azzal a fél embernyi gördeszkával nem mész tovább, mondja. Valahol kell lenni a rendőröknek, mert a múltkor, amikor úgy negyven motoros és harminc klímavédő, vagy mind motoros klímavédők, nem tudom, lezárták a fő kereszteződés felét az Obeliscónál, akkor az egyik sarok mögött egy hadosztálynyi rendőr állt feketében vigyázzban napszemüvegben mindegyik a saját motorja mellett, namost amikor kiérek a felszínre az elnöki palota elé a Plaza de Mayóra, akkor azt látom, hogy lehetnek valahol a rendőrök, de itt nincsenek, itt ugyanis nem fér el senki. Az a tömeg, ami a metrón volt, szóval ugyanúgy az emberek, mint egy hatalmas folyam, vagy erekkel szabdalt mocsár, végtelen tömörülésben az egész téren. Mozogni úgy lehet, hogy egyszerre, kis saját folyóként a tömeg egy része elindul valamerre, és ilyenkor együtt sodródom velük abba az irányba.
Zászlók, mindenféle színben, narancsok, pirosak, feketék, fehérek, szórványosan Macri gato, tehát az elnök egy macska azaz szélhámos, érdekes, hogy olyanok, mint a Macri ladrón, tehát az elnök egy tolvaj, vagy még az ennél durvábbak csak a falfeliratokon vannak, petárdák zaja, a tömegben keresztben autók, nagy emelvényeken még emelvények és azon szónokok meg zászlók, fényképek. Hatalmas füst, de nem a petárdákból, a szabadtéri hússütőből, gyerekek a felnőttek nyakában, üdítők, szórólapok. (Keresem a tanárokat, de nem találom. Később kiderül, hogy magát a tanártüntetést, ahová a lány hívott, már korábban megtartották.)
Meg kéne érteni a tüntetést, nézem a zászlókat, a belgák tangóturisták hova álljanak, nehéz ez olyan országban, ahol a Madres de Plaza de Mayo, az eltűnt emberekért már a diktatúra alatt is felszólaló anyák szövetsége is különböző frakciókra oszlott mára, végül kikötök kérdezősködni a szivárványszínű zászlónál, az ő követeléseik talán világszerte azonosak. Azt, hogy itt állok, valószínűleg senki nem fogja félreérteni, de itt nem is érdekelne senkit, Argentínában az egész világon az egyik legmagasabb a homoszexualitás elfogadottsága, nemváltástól a katonai szolgálaton át az örökbefogadásig, én is csak azért álltam meg egyszer a sarkon az utcán megbámulni egy csókolózó párt, mert naiv látogató vagyok.
Szóval kérdem, hogy magyarázzák meg a tüntetést, mert nem értem, hogy ha most (mondjuk) Macri ellen tüntetnek, akkor hol volt ez a tömeg a másik oldal (mondjuk a perónisták) idején. Addig világos, hogy van a populista (perónista) meg a mostani nyugatias-pragmatikus (mondjuk macrista) vonal, plusz a kis szélsőbaloldali pártok, azzal megtekerve, hogy a 76-os puccsista tábornokok Perón után következtek, ezért most könnyen összekötik a tábornokokat a jelenlegi, egyébként demokratikus vezetéssel, akik nemrég váltották a tábornokok 83-as elzavarása utáni koalíciós időszakot követően hosszú ideig kormányzó (neo)perónistákat, miután azok korrupciós vádakkal megbuktak (szóljon, aki még nem vesztette el a fonalat).
De hát, mi az előző kormány alatt is itt voltunk a téren, mondják. Akkor is, most is az emberi jogokért tüntettünk. Nézek, kezdem megérteni. A többi ember – ők is itt voltak. Persze, itt vannak a pártok, de az emberek nem azért jönnek ki gyerekekkel meg nem azért veszik a szendvicset a hússütőben, hogy meginduljanak valahová vagy megdöntsenek valamit. Azért jöttek ki, hogy megemlékezzenek a 83-ban véget ért diktatúra áldozatairól, arról a 30.000 emberről. Biztos nem értenek egyet abban, hogy melyik frakciónak van igaza. Abban értenek egyet, hogy mi ne legyen. Katonai diktatúra ne legyen, az ne legyen, hogy eltűnnek emberek, kihallgatják őket, majd táborokba zárják, vagy injekcióval elaltatják, és programszerűen indulnak a helikopterek a folyódelta az óceán felé, ahol éjszaka bedobálják őket a hullámok közé. Azért nincsenek itt a rendőrök, mert nincs megfékezendő tömeg. Ha ezt a tömeget meg kellene fékezni, eltolnák a tengerig az elnöki palotát.
Süt a nap, nyílik egy kis tér, megkönnyebbülten sétálok vissza az utcán hazafelé a zöld, tetőteraszos házhoz ott, az Ecuador és a Paraguay utca sarkán.
(Ezt már Budapesten írtam. Aznap foglalták el a CEU-ért tüntetők az Oktogont.)
Comments