Úsznak hajnalban a kacsák a Kis-Dunán. Köd van a víz felett, csend, először nem lehet látni semmit, aztán egyszer csak pípípípí jönnek, vé alakban fodrozódik mögöttük a víz, aztán eltűnnek a nádasban megint. Lassan hatalmas fénnyel felkel a nap, eloszlik a köd, csendes és zöld lesz a víz, és a kacsák már nem jönnek elő többet.
Vannak ilyen élmények, amikhez időnként visszatérek. A tompán kopogó eső a tetőablakon, ami alatt aludtam. A szél, ahogy forgatja a port a mezőn a négyemeletes házak mellett. A füves térség. A Thália kisterme, sötét, oldalt jobbra a második sor vége benn, kezdődik a Leonce és Léna, hófehér tatami a színpad.
Nunca es tarde, sosincs késő, mondja a milongaszervező, amikor visszatérünk első látogatásunk színhelyére, és már ismerősként fogad. Szóval valahogy így kezdődik, a szokások, a kapaszkodások. Táncolunk, sokkal többet, mint először, elkap a hév és már azt becsülgetem, hányadszor kellene visszajönni, hogy az itteni csúcstáncosnőt le tudjam szemezni, hiúság, a kedvenc bűnöm, mondja Al Pacino az ördög ügyvédjében.
Visszatérünk, most már csapatban a Salón Canningba, a parfétorta belsejébe is. Valahogy nyugodtabb és felszabadítóbb élmény. Van egy kérdés a tangóban, ami egy ideje foglalkoztat, amire itt megszületik a válasz. Végetért-e a tangózene az aranykorral, a 30-as, 40-es évek ikonikus felvételeivel, mit kezdhet a nagy elődökkel egy mai élő zenekar. Az egyik válasz: jól, nagyon jól játszani, ezt csinálják az olyan zenekarok, mint a Villa Crespo vagy a Juan D’Arienzo. Az első bandoneónos szeme, ahogy összenéz a társaival, a figyelem a táncosokra, az a plusz energia, amit a zenészek egymás közti és a táncosokkal való kapcsolata ad. A másik megoldás: a Cachivache. Punkzenészek tangót játszanak, népzenét, klezmert, rockot vél az ember belehallani az egyébként klasszikus zenékbe, őrült varázslat, mintha fűszert szórnának a tánctérre, csodás kavargás, nem is figyelem, hol kezdődnek és hol érnek véget a számok.
Haza kell menni. Nem lehet folytatni az otthoni életet és folytatni kell az otthoni életet. Távol vagyunk saját magunktól, ahogy az üzenetek pattognak tízezersok kilométer távolságból, mindenki otthon van és itt van, a metrón a Venezuela megálló következik, miközben itt is megírta az index, hogy mi van az orosz metrókocsikkal. Nem zavaró skizofrénia, inkább furcsa lebegés.
Egyszerre visszaáll a rend, mint mikor összehúzza az ember a szemét, kitisztul a világ. Utcák, reggeli, tangóórák, latin és európai nők a milongán. A zene, amikor megszólal, akkor minden egyértelmű lesz. Elkezdtünk visszajárni helyekre, és hátra van még jópár óra, klub, és Montevideó. Majd hazafelé a repülőn gondolkodom.
Comments