Esik az eső. A szikrázó napsütést kikapcsolták, sötét van (a napsütéshez képest mindenképp), fekszem az ágyamon és rétegekben hallom a hangokat, eső, dudaszó, motorzaj, mentő, valaki edényeket pakol a konyhában és angolul beszél, esik, nem úgy, mintha dézsából öntenék, de nem is csak szemerkél, olyan, mintha a zuhanyból eresztenék a vizet, hogy sok kis esőcsepp legyen, annak a hangja van mindenütt és az ereszcsatornában folyik a víz, jó végre valami nem ritmikus hangot hallani, van egy ilyen tangós betegség, hogy előző estéről a füledben marad egy zene, és az megy a fejedben folyamatosan, megállíthatatlanul, mondjuk az Este es el rey, még egy facebook oldal is van (The tango now playing in my head is…) ahol legalább annyit megtehetsz, hogy beírod, mi megy a fejedben és a többiek sajnálnak (nem), szóval ez nincs, legalább bennem csend van, esik az eső.
Elhatározom az eső megvizsgálását a házon kívül. Ehhez magamhoz veszem az otthonról hozott, „felnőtt esőköpeny” feliratú csomagban található felnőtt esőköpenyt, és kiállok az utcára. Egy csapásra megváltoznak a dolgok. Először is, a levegő friss, zöld, felszabadítóan könnyű. Másrészt az emberek – nem is tudom, az emberek látványától az egész eső valami puha és kellemes élménnyé válik. Az utcán lévők nem zavartatják magukat az esőtől, van, akinek van esernyője, van, akinek nincs (felnőtt esőköpennyel csak én rendelkezem), egy zsidó férfi praktikusan a nagy kalapjára húzott egy zacskószerűséget, és mindenki a saját normál tempójában halad, ahová akar. Innen nézve az eső egészen megnyugtató dolog, állok a kulcsmásoló (cerrejería) mellett, benn öt ember beszélget, nevetgél, rendkívüli képessége az argentinoknak, hogy bárhol tudnak társadalmi életet élni, és láthatóan szerelni is nagyon szeretnek, mert nemcsak itt, ahol állok, hanem minden második sarkon van egy ferretería, vas- és szerelvénybolt, ennyi vasboltot az életben nem láttam, meg voltam győződve, hogy ez a ferretería a leghaszontalanabb szó, amit valaha megtanultam otthon, aztán lám.
Az utcán rengeteg taxi, ami azt jelenti, hogy nagyon könnyű az esőben taxival közlekednie annak, aki nem akar gyalogolni ilyenkor, javítás, az utcán rengeteg taxi, ami olyan emberekkel van tele, akik nem akarnak gyalogolni az esőben, tehát nagyon nehéz az esőben taxival közlekednie annak, aki nem akar gyalogolni ilyenkor.
Tegyük fel, hogy két párhuzamos valóság van, az egyikben aznap este úticélunk a jellemzően külföldieknek szervezett Cheek to cheek milonga, az utcán egy vasajtó és egy csengő, mögötte egy négyzet alakú fekete terem, a másik valóságban pedig elszakadok a társaságtól és egyedül megyek tovább a taxival a Corrientesen, ami Buenos Aires kulturális főutcája. A taxi hátsó ülésén suhanás a világvárosban az egy nagyon klassz dolog, hófehér ing, öltöny, én vagyok James Bond, igazából azonban látni kell, hogy Buenos Aires nem úgy világváros, mint New York vagy Párizs, hanem ez egy dél-amerikai város borzasztó törékenységben a szegénység és a fény között, néha mintha Kőbányán letettek volna egy csomó neont, hogy jobban nézzen ki, és mikor ezt ilyen jól megítélem, akkor éjfél után ott áll két hatalmas, fényesen kivilágított étterem egymás mellett a sarkon (kínálat tízféle friss fagylalttal csillogóan új pultokban, mondom, éjfél elmúlt), mellette még a századelőről itt maradt, virágos homlokzat, feladom, azt tudom mondani, hogy ez egyszerre van itt és észbontó.
Képzeljünk el egy fehér színű, négyzet alakú habos tortát csokiöntettel, kifordítva, tehát mi vagyunk benn egy teremben, kívül pedig a torta. Ez a Salón Canning, Buenos Aires egyik leghíresebb milongája. Minden valahogy légies és könnyed, profi élő zenekar, pörgő nyelvű, gyakorlott konferanszié, a szünetben fellép Julio Balmaceda, aki a tangó középkorosztályához tartozik, már nem kell bizonyítania semmit, mosolyog, megszavaztatja a közönséget, hogy mire táncoljon, eltörli annak reményét, hogy valaha azt higgyem, tudok milongázni (nemtangósoknak: itt most nem a milongára, mint táncestre, hanem a milongára, mint kétnegyedes, gyors, jellegeztes ritmusú zenére, táncra gondolok) és amikor ezt írom, megszólal a szállásunkon a Milonga criolla, van egy pici terem nem messze, ahol órát tart a vendéglátónk férje, Marcelo „El Chino”, akit nemrég még a szemeteszsákokkal láttunk a ház előtt, sikerült eljutni a Salón Canningtől a szemeteszsákig.
A Salón Canningban egy rossz, egy furcsa és egy jó élmény ér. Kezdjük a rosszal, a császkáló emberekkel. Ezek az alakok a tangóetikett alapvető szabályait megszegve nem a helyükön ülnek, onnan szemezve a lányokkal, hanem folyamatosan körbe-körbe mászkálnak a teremben, megállnak előttük, és „bailás?” (táncolsz?) kérdéssel a kezüket nyújtják. Egyet-egyet máshol is láttam ilyet, de itt majdnem egész kis csapatot alkotnak. Minket nagyon megneveltek otthon, hogy ezt soha, semmilyen körülmények között ne csináljuk, és szomorú, hogy itt, a tangó mekkájában van ilyen (de legalábbis ebben a klubban ez nagyon megy), és itt is sokan kényszerből mondanak igent.
A jó élmény az, hogy látok egy anyukát, aki lejött a két gyerekével táncolni, a testvérek egymással táncolnak, majd az anyuka táncol a tizenéves gyerekkel. Nem valami családi lépegetést kell elképzeni (bár azzal sem lenne semmi baj), nagyon ügyesek, és a fiú komoly (de szelíd) nevelést is kap. Odamegyek hozzájuk, argentinok, mondom, hogy szeretnék úgy táncolni, mint a fiú – es mucho trabajo, sok munka, mondja a nő, és most bevillan elém, hogy azok a tanárok, akiket akár mi is ismerünk, ugyanígy kezdhették.
A furcsa… hát, az egy bonyolult dolog. Arról írom majd a következő beszámolót, és az lesz a címe, hogy „Az elfeledett taxitáncos balladája”.
Comments