Visszajöttem a tetőre írni. Sötét van. Valaki kiakaszthatott egy szélcsengőt, mert azt hallom csilingelni. Még járnak a buszok, a 140-es áll meg a ház előtt, odébb a Córdobán a 132-es és egy csomó másik, és a kedvencem, a 152-es a Plaza San Martínnál. A régi 52-es vonala Csepelen a Királyerdőben van, a busz végigmegy a Szent Istvánon és letesz a kisposta mellett, vagy le lehet menni vele egészen Dunáig, a komphoz, ahonnan nem messze a kacsák úsznak. Ciripelés is van, nemcsak a Dunánál, hanem itt is, meg kell ezt majd még néznem Budapesten, hogy van-e ilyen, hogy egyszerre nagyvárosi forgalom, meg ciripelés.
Világítanak a csillagok, ha fölöttem vannak a felhők, akkor fehérek, oldalról kicsit sárgásak. És a szélcsengő. Szükségszerűen a szél, aminek saját hangja van, illetve a falevelek hangja. Helikopterzúgás, távolról, messziről madárcsiporgás. Néha dudaszó, de nem tömegben, csak úgy magányosan, félig alszik már a város. Autók, ahogy mennek az utakon.
Azt hiszem, elfáradtam kicsit, elengedem, hagyom történni a dolgokat, becsukom a szemem a metrón, mint (nappal) José Pombio spanyol pincér és egy személyben (éjjel) Wilson Hutchins amerikai fűtő – valójában Fülig Jimmy – a Piszkos Fred a kapitányban, aki a szerephalmozása miatt mindig ott aludt el, ahol éppen tudott. Nézem a hunyorgó csillagokat, illetve konkrétan egy hunyorgó csillaggal szemezek a sokemeletes (a mi házuknál sokkal magasabb) épület mellett, az egyik ablakban egy fej mozog, máshol száradó ruhák, még egy csomó ablakban világos van. A buszon ülök a kimondhatatlan nevű Pueyrredón felé, nem, a buszra várok a megállóban, nem tudom, hová akarok menni, a sorban állsz, kérdezi egy fiatal nő, nem szemrehányóan, inkább azt tudakolva, hogy akkor ő hova is álljon, ez a sorban állás Angliára emlékeztet, de ott a sor inkább egy folyamat, egy fontos szertartás, there is a queue going on here, itt sorban állás zajlik, szólt rám valaki egyszer, ezt itt nem lehet annyira komolyan venni, először is mert sorban állni az hacer cola, tehát mint egy macskafarkat képezni, másrészt a szokásos latin illeszkedés, hogy a sor adottság, a világ része, nekem csak annyit mondj meg, hogy te benne vagy-e vagy nem, és mivel fogalmam sincs, ezért ott hagynak a szemerkélő rámesteledésben, lassan körém borul a város, és el kellene dönteni, mégis merre tovább.
Tranquí, Tomi, nyugi, mondja biztatóan a tangóiskolában a lány, nem nyitok vitát azon, hogy a Tomi az nálunk elsősorban a családban használatos, és még névre meg tudom mondani, hogy kitől fogadom el, némi húzódozás után; itt ez pont jó helyen van, körülbelül úgy is érzem magam, mint egy gyerek, ahogy ott botladozom a karjai közt, én vezetek, de visszatértünk oda, hogy tegyek meg egy darab (tangó)sétalépést álló helyzetből előre, mindezt huszadszor, esküszöm járni könnyebb volt megtanulni, bár arról konkrét emlékeim nincsenek, egészen pontosan az első emlékem az, hogy állok a kiságyban és nyúlok a villanykapcsoló felé, de nem érem el, később pedig, egészen filmszerűen, amikor költözéskor kanyarodik be az autó a hosszú egyenes előtti utolsó nagy kanyarban, pont ott, ahová később visszaköltöztem, szóval, hogy érezzem a sarkam a talajon induláskor, ránézek, ezekkel a fekete szemekkel nem lehet betelni, mondom, hogy érzem.
Most van először, mióta itt vagyok, hogy fázom, a szél a tetőn egyre erősebben fúj, közeleg a tél, mondja a felirat az áruházban, jelezve, hogy itt az idő meleg ruhákat venni. Egy napozóágyon fekszem a sötétben a laptop fényénél. Télen, tehát júliusban itt néha még hó is esik, ilyenkor az emberek az utcán csodálkozva nézik és fényképezik a hópelyheket, a tévében pedig fontos hírként megjelenik, hogy Nieve en la capital, havazik a fővárosban.
Feladtam a realizmust, befeküdtem az ágyamba a takaró alá. Na, ez nem lesz otthon, a júliusi hó.
Comments