Olyan ez a cím, mintha egy Alain Delon, nem is, inkább Jean Paul Belmondo film volna a 70-es évekből, de szerettem ezeket, kicsit dráma, kicsit krimi, aztán mindig kiderül, hogy a drámai (vagy szerelmi) szál az igazán izgalmas, most is meg lehet nézni őket és működnek, mégiscsak tudnak a franciák filmeket csinálni, valószínűleg ez a kicsit noir keserűség jót tesz az avulás ellen, szóval egyszer csak egy kikötővárosban vagyunk, persze Buenos Aires is kikötő, de ez más; Montevideó mintha a szemben lévő város kistestvére lenne, a tengerparti városok legfőbb vonzerejével, van hosszú ívben kanyarodó kikötői sétány, a rambla, ahonnan a kopott óvárostól a sorban világító emeletes házakig messze be lehet látni mindent, mint Rióban, mondja dicsekedve az utcán a hölgy, nekem Marseille jut eszembe, meg Keszthely, persze ezzel csínján kell bánni, nem juthat az embernek mindenről Keszthely az eszébe, mindenesetre hatalmas ívben kanyarodik a sétány, lehetne például Luanda is, és bármerre indulunk, előbb-utóbb a víz, mi legyen, tenger, óceán, vagy folyótorkolat a Montevideói-öböl, ahol a Rio de la Plata az Atlanti-óceánba ömlik.
Hullámlemez ajtó mögött kocsma, előtte négy alak ücsörög úgy 1875 óta, kicsit odébb bódé, az utca szélén a földön tűz, rajta hatalmas húsokat sütnek maguknak ketten serényen, fű, focipálya, a mellékutcában dobosok gyülekeznek, ötévestől huszonévesig, dabarapa dabarapa dabarapa dab és előről, mindenki hozzátesz egy kicsit, kapualjakban ücsörgő emberek, bárhol mate teát ivó, hónuk alatt termoszt, kezükben mate csészét és mate füvet és fém szívószálat hordozó emberek, félmeztelenül az utcán ki tudja, mit csináló emberek, focizó gyerekek, és akkor három utcát megyünk befelé, Bolsa de Valores de Montevideo, azaz Montevideói Értéktőzsde, valamint egy Sony márkabolt. Namost akkor vissza, dobolás, vissza, banknegyed. Nem lehet ezt ésszel kibírni, ezt a világot, ahol bármilyen jelzőt, leírást, kategóriát, hangulatot azonnal meg lehet cáfolni, mielőtt megfogalmaznánk, sőt, jellemzően a tökéletes értékítélet biztos pillanatában áll a fejére rendszeresen minden.
Szóval Montevideó Buenos Aires kistestvérének tűnik, de valahogy kedvesebb, bájosabb, és egyrészt sokkal inkább érződik a kikötőváros-hangulat, pálmafák, látni, érezni lehet a vizet, másrészt az európaiság sokkal kevésbé érződik, természetesen erre is van válasz a belvárosi kávézó lámpájának fényénél, vagy az utcalámpák alatt kavargó, lehullott levelek zajánál a szélben, amikor Párizsnál Párizsabb lesz a város, a napsugarak hengerbucskáznak az utcakövön, széles, nagy utcák, platánfák, elengedettség.
Montevideóban is van tangó, sokkal kevesebb, mint Buenos Airesben, de van, a milongák utáni nyomozásnak az az eredménye, hogy azok mindig azon a napon vannak, amikor nem vagyunk itt, gyertek vissza holnap, mert, illetve pénteken (szerdán) kellett volna jönni, mert, de egy pici milongára eljutunk egy uruguayi hölgy ajánlására még Buenos Airesből, őt itt is megtaláljuk, mindenki nagyon közvetlen és kedves, láthatóan befogadnak, itt is vannak ügyesebb és kevésbé ügyes táncosok, de valahogy az uruguayiak annyira nem feszülnek rá a tangóra, meghagyják a csillogást a túlparti nagy testvérnek, az emberek talán egy szemernyit szárazabbak, de ennek is van valamilyen íze, talán mint a szivarlevélé, bár sosem szivaroztam, milyen furcsa megint úgy hallgatni a dalszövegeket, hogy nem abban a városban vagyunk, amelyről szólnak, a megénekelt San Telmo negyed az innen több, mint kétszáz kilométer, de hamarosan visszatérünk a túlpartra, előbb buszon, aztán hajóval, sőt, már itt is ülök a buszon, amikor ezt írom. Aztán még két nap, és utazunk haza Magyarországra, jó alkalom ez a kis út szokni a távollétet.
Ez az út Montvideóba nagyon hiányzott, van valami kötöttség néha Buenos Airesben, ami itt nincs, és elképzelem, hogy milyen lehet, ha elindul az ember a szárazföld belseje felé, vagy végig a tengerparton, egész Dél-Amerika egy titok, mi lehet Paraguayban, Guatemalában, Venezuelában, Bolíviában és Peruban, Brazília majdnem egy saját kontinens, de hát önmagában csak Argentínán belül Tűzföld, Patagónia, Santa Fé vagy fenn Bariloche tartomány az Andokban, választani kellett, és ezt a várost választottuk megismerni, Buenos Airest, és a bácsi jut eszembe a kikötőnegyedben, a La Bocában, aki itt élte le az életét, és hányan lehettek, akiket letett a hajó, mindenkit a saját kikötőjében, Algírban vagy Oxfordban, Clevelandben vagy Perthben, és nem mentek már soha sehová tovább.
Ezt írom a végére: somos los mismos que cuando empezamos, ugyanazok vagyunk, mint amikor elkezdtük, hirdeti az éjszakai utcán a falfirka Montevideóban, és arra gondolok, hogy ha ezt egy szerelmes üzenetnek olvasom, akkor milyen szép.
Comments